Elmélkedések…

2011 február 10. | Szerző: Flamingó |

 

Napló magamról

 

Ma 2011-01-25-én kezdem el írni ezt a blogot. Már korábban írtam vagy 80 oldalt, de a férjem kitörölte az egészet. Pedig az életem történetét írtam bele és nagyon sok időmbe telt, amíg elkészült, így természetesen mérges voltam, amiért csak úgy szó nélkül kitörölte. Még egyszer már nem tudom olyan jól, megfogalmazni úgy érzem, mint ahogy az a korábbi sikerült.

Nem tudom, meddig fogom ezt írni, meddig leszek itt. Mindehhez sok idő kell. Mondjuk nekem, sajnos van időm, mivel munkanélküli vagyok és mindig itthon töltöm napjaimat. Mégis a lassúságom miatt, szinte semmire sem jut idő. Boltba járok vásárolni, ebédet főzök, néha a turkálóba is bemegyek, így hamar eltelik egy nap.

A félelem, a rettegés megbénítja a mindennapjaimat. Az, hogy nem tudom mi várható az elkövetkezendő életemben. Magamra maradok-e, elvisznek valahova, vagy csak egyszerűen nem kapom meg a 35 év szolgálati idő után járó pénzt, ami most szinte semmit nem ér 27000 Ft? A végzettségem, és a ledolgozott éveim alapján, úgy érzem többet kellene kapnom, és nem szociális segély címen 40 %-os leszázalékoltként, mivel ezzel a súlyos depresszióval és neuraszténiával, ami a betegségem szerintem legalább 67 %-os rokkantsági ellátás illetne meg, ami az én utolsó munkabéremet illetően kb. 80000 Ft lenne.

Félek csak, egyszerűen kiteszik itthonról a szűrömet, hiába láttam el a családomat. Igaz sokat kiabáltam, szidtam őket, ha kellett, ha nem. De sajnos úgy látszik ez a betegségem, és ők nem tudják ezt nekem tolerálni. Ha az ő helyükben lennék lehet én sem tűrném el. De hát ugyanígy volt velem is gyerekkoromban. Engem is sokszor szidott az anyám, mégis eltűrtem, pedig sokszor fájt a szívem emiatt. Utáltam ezért az anyámat, és azt mondtam, hogy na az biztos, ha nekem egyszer majd gyermekeim lesznek, én biztos nem fogom őket szidni. Most pedig itt van én is ugyanolyanná váltam, mint anyám.

Mentségemre legyen mondva, én anyámmal szemben 32 évet aktívan ledolgoztam, (adminisztrátorként) nap mint nap stresszesen élve meg a mindennapokat és még amellett el kellett látnom a háztartást és a gyermekeket is. Anyám csak háztartásbeliként dolgozott otthon, ami cseppet sem hasonlítható össze az én helyzetemmel. Igaz ez nem magyarázat arra, hogy miért szidtam őket. Sajnos ilyen dühkitöréses, ideges, mérges, negatív és passzív típusú ember vagyok. Skorpió jegyben születtem, ezért akaratos, önző, ellentmondást nem tűrő személyiség vagyok. De mindig és mindenkor betartottam, elvégeztem a rám hárult feladatokat úgy a magánéletemben, mint a munkahelyemen. Talán amit nem kellett volna, az az volt, hogy a gyermekeimet túlságosan féltettem a nagyvilág eseményeitől, és ezért nem tanultak meg igazán élni. Mindentől meg akartam óvni őket, féltegettem, így pl. nem sportoltak mert féltem megfáznak és betegek lesznek. Pontosan ezzel tettem nekik rosszat, így csak ellustultak és most már egyáltalán nem akarnak tenni semmit az egészségük megóvására. Elhíztak, puhánnyá, kényelmessé váltak, talán ezért is nem tanult tovább egyikük sem. Vagyis a nagyobbik fiam Gábor 4 évet járt a nyíregyházi főiskolára, de diplomát nem szerzett, mivel abbahagyta a tanulást. Máté pedig a kisebbik fiam, akiben az életem értelmét véltem felfedezni, aki  8 éven át, amíg iskolába járt szinte kitűnő tanuló volt, l6 éves korában megállt, nem teljesített semmit. Pedig korábban biztos voltam benne, hogy egyetemet fog végezni, olyan okos, kreatív, mindenhez hozzáértő, ügyes gyermek volt. Ezzel szemben érettségi után, ha egyáltalán lehet ezt érettséginek nevezni, egy számítógépes, OKJ-s 2 éves iskolába jár, amit minden átlagképességű gyermek el tud végezni. Ez életem legnagyobb szívfájdalma lett, innentől kezdve már szinte semmi sem érdekelt, mivel ő jelentette az életem legnagyobb örömforrását a jó képességeivel, a hiperaktivításával együtt. Jól tudott rajzolni, nagyon jó volt a kézügyessége, szinte sohasem tanult, csak az órán elsajátított anyagból élt, mivel itthon számítógépfüggő vált belőle, a tanulás egyáltalán nem érdekelte. Hiába szidtam, korholtam állandóan, sőt még a fakanalat is elővettem, nyomatékot adva az általam kért dolgoknak. Ezzel szemben egyre konokabbá vált, vagy talán ő is örökölte tőlem az idegbetegséget? Én minél jobban akartam, hogy teljesítsen, hogy hozza a megszokott formáját, hisz szinte csak egyszer kellett elolvasnia a feladott anyagot, utána szóról szóra felmondta nekem. Nem lett volna megerőltető ha egy picit szorgalmasabb lett volna, legalább egy órahosszat tanult volna, de ő a fél óra alatt, amit nagy nehezen beiktatott magának, addig is többször kijött, enni, inni, pisilni stb. nem és nem akarta, hogy tanult ember váljék belőle.

 Na ezt is mint mindent majd az én nyakamba varrják, hogy én erőltettem túl, hogy az én agresszivításom miatt nem tanult és nem tanulhatott tovább. Pedig én csak azt akartam, hogy megerőltetés nélkül okos felnőtt, nagy ember, vezető egyéniség váljon belőle. De mint, ahogy minden eddig elért eredményem, az életem, ez is rombadőlni látszik, de még azért reménykedem, hogy észre tér és az élete folyamán válik valakivé, tovább tanul és akár nagydolgokat is valóra válthat.

Visszatérve a korábban említett félelemre, rettegésre, amit azért érzek minden reggeli felébredés után, és szinte egy pillanatra sem megy ki a fejemből, hogy a város figyelemmel kíséri a mindennapjaimat olyan dolgok miatt, amihez úgy érzem semmi közöm, nem általam történtek és történnek meg, mégis mindenki engem okol érte. Minden negatív esemény, baleset és haláleset azt mondják miattam történik a városban, az én szitkozódásom, átkozódásom miatt következnek be ezek a rossz dolgok. Ez biztosan nem így van, de milyen könnyű valakit felelőssé tenni ezekért az eseményekért, hisz nem róluk a többségről, hanem csakis rólam van szó, és még csak meg sem tudom cáfolni, mert tényleg, valóban mérges, dühös vagyok sokszor ok nélkül is, és akkor mindenkit boldog, boldogtalant szidok, csak hogy kikiabáljam magamból a bennem felgyülemlett feszültséget.

Pedig bennem senki nem lakik, nem vagyok varázsló vagy mint ahogy – szinte hallom, a hetedik érzékem azt súgja – mondják,  boszorkány. Ugyanolyan ember vagyok mint más földi halandó, csak talán szélsőségesebb magatartással, egyéniséggel. Visszatekintve az életemre, tényleg történtek olyan kívánságok, amik bejöttek, pl. hogy legyen a város szívében egy kis kertes házunk, jó munkahely (ez utóbbi már sajnos nincs) stb. De ezt  többnyire annak köszönhetjük, hogy jó helyen voltunk jókor, és talán azt mondhatjuk a férjemmel, szerencsés csillagzat alatt születtünk. Nem pedig csak az én kívánságom tette ezt.

Hazugságokat, hamis feltevéseket, rosszmájú megjegyzéseket terjesztenek rólam a volt munkahelyemen is. Rosszindulatú, rosszhiszemű embernek állítanak be csak azért, mert próbáltam megvédeni magam és itthon megjegyzéseket mondtam a családom előtt egyes személyekre, akik nekem úgy érzem rosszat akartak. Nem tudtam, hogy a saját családom sem áll a pártomra egyes kérdésekben, sőt felvették a mérgemben kikiabált mindenféle beszédemet és átadták a munkatársaimnak. Azok pedig berágtak tőle és úgy intézték a további dolgokat a munkahelyemen, hogy félve menjek be dolgozni, és így tudták, hogy nem bírom ezt sokáig, ami igaz is lett, mivel közös megegyezéssel felmondtak a munkahelyemen.

Úgy állították be az egész dolgot, mintha megbolondultam volna. Mondjuk nem is álltak messze az igazságtól, mert visszagondolva a történtekre, tényleg szinte belebolondultam az általam lereagált, megérzett és velem szemben kimutatott, – közben ténylegesen általam meg nem történt – eseményekre. A dolgok ilyetén alakulása csakis  a véletlenek sorozatos egybeesésének tudható be, nem pedig kész akarattal való megtörténtének. De hiába minden szó, minden ellenemre játszik. Már sokszor tényleg én magam is elhiszem, hogy én vagyok az a kiválasztott személy a bibliából, akinek mindez megíratott, akinek káromlásnak szája, és nagy dolgoknak végbevitele íratott meg. De akkor most én mit kezdjek ezzel, mit tehetek én róla most a 21. században? Inkább segítenének a családom tagjai is, és ne hazudoznának nekem, mivel tudhatják, hogy én csak mérgemben mondtam, amit mondtam, nem pedig szántszándékkal tudatosan cselekedtem, hisz mint a biblia tartja, a kimondott átok nem száll az emberre, hanem mint a fecske elrepül.

Ma 2011-02-02-a van. Most is nagyon hideg van. Egyedül vagyok itthon. Rádiót hallgatok, hogy ne legyek annyira magányos, és hogy emberi szót hallhassak.

Céltalanul telnek a mindennapjaim. Nem elégít ki az, hogy főznöm kell, úgy érzem többre lennék hivatott. Szerettem a munkámat, iktatást, gépelést, postázást, másolást telefonálgatásokat, a munkatársaimat. Hiányzik a napi beszélgetés, eszmecsere, ki mit főzött, kinek mit tanul a gyermeke, az egészségünk megvitatása, nevetgélések és egyszerűen az emberi odafigyelés, bármennyire is azt terjesztik rólam, hogy gonosz, mások személye iránt érdektelen ember vagyok. Ez nem igaz. Ha segítettem valakinek valamiben, mindig önzetlenül, jó szívvel tettem azt. De viszont ha az a valaki, akinek segítettem ok nélkül bántott, és ez tudomásomra jutott, akkor arra nagyon mérges tudtam lenni.

 Én már biztosan nem dolgozhatok sehol, mivel „nyílt munkaerőpiacon nem alkalmazható” ilyen bejegyzés szerepel a leszázalékolási papíromon. Kinek kell egy olyan ember, aki ha megharagszik valakire, szidja az illetőt, mint a bokrot. Sőt ha valami baj, betegség, baleset, vagy haláleset történik a közelében, akkor csakis azért történhetett meg mert haragudott az illetőre és rosszat kívánt neki. Az ilyen pedig nem lehet a 21. században, mert ha megtörténne, akkor már élő ember nem lenne a földön, mivel mindig vannak és lesznek is összeveszések, haragudások, bosszantások. Kevés olyan ember  van a világon szerintem pl. aki felhőtlenül tudja szeretni a főnökét. Ha pedig nem szereti sokszor, rosszat kívánhat neki. Ha pedig ez bejönne, akkor már egy főnök sem élne.

Úgy érzem kirekesztettek a társadalomból, nem vagyok már tagja, nem építem tovább, mivel csak itthon vagyok, ahol céltalanul telnek a napjaim. Nincs rám szükség sehol,  és ez nagyon lehangol, elszomorít, mivel azt érzem, hogy még tudnék dolgozni valahol, valamit, mivel a számítógép sem teljesen ismeretlen számomra, gépelni is tudok, talán még fogalmazni is. Jó lenne valamilyen regényt írni, vagy valamelyik újságnak cikkeket, az is kielégítene és hasznosabbnak érezhetném magam. Még ez is jó, hogy kiírhatom magamból a bánataimat.

Csak ne éreznem, ha kimegyek a városba, a kitaszítottságot, azt, hogy úgy érzem mintha ki akarnának innen dobni, vagy kitiltani, olyan dolgokért amelyeket nem tettem, és miattam nem történhettek meg. Ez a tudat borzalmas, elviselhetetlen és egyáltalán kikérem magamnak még csak a gyanúsítást is, hogy miattam történhetett valami. Biztosan tudom, hogy én általam semmi rossz dolog nem történhetett meg, csak rosszkor voltam rossz helyen, sok dolog egybevág úgy látszatva az eseményeket, mintha közöm lenne hozzá. Nem vagyok varázsló sem, boszorkány sem, mivel egyáltalán nem tudom hogy működhetnek ezek a dolgok.

 Nagyon szerencsétlen időpontban születhettem, mivel gyermekkoromban a kitűzött célokat sohasem tudtam megvalósítani. Bármit terveztem el, mindig keresztülhúzta valami vagy valaki a számításaimat. Vagy pl. egy ruhát akartam venni, kinéztem magamnak az áruházban, de mire érte mentem már elkelt. Vagy csoki fagyit szerettem volna venni, mire rám került a sor, – furcsa de így volt – rendszerint akkor fogyott el. Nevettek is ezért a barátnőim. Vagy pl. hiába nagyon jól tudtam kártyázni, szinte soha sem nyertem bármennyire is szerettem volna nyerni. Vagy elterveztem, hogy szeretnék elmenni a fürdőbe, akkor biztos másnap már reggeltől zuhogott az eső.  Ezért sokat sírtam és kérdeztem anyámat, hogy nem tudja miért van ez, hisz a környezetemben másokkal szemben ezt soha sem tapasztaltam. Sőt, amit meg akartak venni azt mindig megkapták. Amit elterveztek az rendszerint sikerült, mindig minden bejött nekik, így örülhettek én pedig bánkódhattam a sok kudarcaim miatt.

Mindig mindennek meg akartam felelni, ezért mindig jó kislány voltam, mindent betartottam, ha azt mondták nem szabad a fűre lépni, én biztos nem léptem rá, de mindennel így tettem, nehogy felelősségre vonjanak valamiért. A tanáraimat, később a főnökeimet szinte Istenként tiszteltem. Bármit mondtak azt én szó nélkül teljesítettem, mindig ha módomban állt.

  Nagyfokú önbizalomhiányban szenvedtem mindig, mivel anyám bármibe fogtam otthon, pl. tésztagyúrás, vagy takarítás rám kiabált, hogy ügyetlen vagyok hagyjam abba, és kivette a kezemből. Így utána már meg sem próbáltam.

 Soha senki magántulajdonához vagy vállalati tulajdonhoz nem nyúltam, nekem mindig mindenem volt az iskolában, munkahelyen,  tollam, ceruzám, radirom. Sőt tű, cérna, szinte minden túlélő felszerelés volt a táskámban, nevettek is rajtam a lányok, később pedig a munkatársak, hogy hova készülök, miért hordok ennyi mindent a táskámban. Semmit, soha nem kértem kölcsön még könyvet sem, (hacsak rám nem erőltették, hogy olvassam már el mert nagyon jó könyv) mert féltem nehogy elfelejtsem visszaadni, ami velem nem történhetett volna meg.

De hisz azért ember az ember, hogy mindig csak a jóra várjon. Szerintem nincs is a Földön olyan ember, aki a rosszat szeretné. Legfeljebb csak megérzi, hogy mikor következik be a rossz, de nem azt várja biztosan, hanem mindig mindenki csak a jót várja. Mi is az a jó? Mindenkinek más a jó. Pl. nekem most az volna a jó, ha lenne munkahelyem és ezáltal lenne pénzem és nem kellene attól rettegnem, hogy a férjem és a gyermekeim eldobnak, koholt vádak alapján a rám eső örökrészemet erőszakkal elveszik. Eddig mindig minden olyan simán ment az életemben, amit csak elképzeltem az szinte minden megvalósult. Most pedig minden veszni látszik. Pedig én úgy érzem, hogy nem változtam meg, ugyanolyan ember vagyok mint voltam, talán egy kicsit idegesebb. Igaz ha dühös vagyok szinte nem tudom magamban tartani a megjegyzéseimet, kimondom, ami kikívánkozik belőlem, sokszor csúnya szavak kíséretében. Mentségemre legyen mondva hat a Skorpió jegy. De szántszándékkal soha sem akartam másoknak rosszat, csak legfeljebb reagáltam arra, ha mások megbántottak. De szerintem így van ezzel mindenki. Próbálja menteni a saját igazát. Én is csak ezt teszem. Anyám rossz példát mutatott nekem. Trágár beszédre tanított, hiába óvott, féltegetett mindentől, ezzel a beszéddel mindent elrontott. Hiába mondtam azt, hogy én majd nem fogok így beszélni, sajnos az idő múlásával észre sem vettem, hogy olyanná váltam mint ő. Ez a tipikus közmondás, hogy az alma nem esik messze a fájától. Ez sajnos beigazolódni látszik most is, mint már sok esetben. Az az egy viszont igaz, hogy mindig mindent megtettem a családomért, azt akartam, hogy mindenük meglegyen a gyermekeimnek, egészségesek legyenek, jól tanuljanak, semmiben sem szenvedjenek hiányt. Csak azt nem vettem észre, hogy mindezek mellett nem boldogok. Ez pedig a férjemmel való örökös cívódásainknak volt köszönhető. De most már késő ezt mondani.

Azért még bizakodok, hátha sikerül még 30 év után egymásra találnunk, és egy tisztább lappal indulnunk. Reménykedek, hogy nem hagynak magamra, vagy nem dobnak oda mindenki kénye kedvére, és nem hisznek a hazugságokban.